A napokban bejárta az online világot az a videó, amelyben a BBC egyik tudósítójának gyerekei apjuk élő bejelentkezése közben robbantak be a szobába, lehetetlenné téve az interjút és pár kellemetlen másodpercet szerezve apjuknak.
Professzor Robert Kelly (nem összekeverendő a hasonló nevű komikussal) 2008 nyara óta Puszanban él, mely Dél-Korea második legnagyobb városa. A puszani egyetemen végzett munkája mellett számos portálnak és híroldalnak szállít ázsiai témakörben híreket, publikációkat, valamint saját blogot vezet Asian Security Blog néven.
Kétség sem férhet a 7 nyelven beszélő férfi szakmai tudásához, ám világhírű nem pont emiatt lett. Pár napja, március 10-én a BBC-nek adott élő bejelentkezésében nagyon is komoly dolgokról lett volna szó, ám a sors közbeszólt. A home office rendkívül kalandos műfaj, ha az embernek mindeközben kisgyerekei vannak, Dunát lehetne rekeszteni a vidámabbnál vidámabb és kínosabbnál kínosabb sztorikkal, melyek aközben történtek, hogy az ember más felnőtt emberekkel nagyon komoly dolgokról szeretne eszmét cserélni. Robert Kellyvel ez történt:
A nagyon is formális interjú egy csapásra a feje tetejére fordult, mikor Kelly két gyereke szó szerint beviharzott a szobába, Kelly pedig egy csapásra az internet főáramlatába került. Már aznap mindenki tudni akarta, ki is ő, és kik a videó további szereplői.
A kép azt mutatja, hogy hány százalékkal nőtt a Robert Kelly kifejezésre indított keresések száma az elmúlt hét napban
Persze nem csak a férfi kiléte hozta izgalomba a fél világot, hanem maga a kínos szituáció is. Berobbannak a gyerekek, az egyikük szó szerint begurul a szobába, majd pár másodperccel később egy ázsiai nő utánuk, és a Duna TV technikusának módszeréhez hasonló vetődéssel, kétségbeesve próbálja eltávolítani a gyerekeket.
A meglehetősen szokatlanra sikeredett gyerekmentő akció azonnal találgatások táptalajává vált, vajon kicsoda a nő? Bébiszitter, bejárónő vagy a feleség? Ezek után meg már a találgatások találgatásai is beindultak, vajon sztereotípiák vezetnek bennünket? A nő metakommunikációját sokan próbálták megfejteni, és természetesen pár nap alatt a millió szakértő országává váltunk mi is és a világ is. Ja, és arról még nem is beszéltünk, hogy némelyek azt is tudni vélték, az öltönyös, nyakkendős felső Kelly esetében kevésbé jól öltözött alsót takar.
Kelly egyébként a hasonló munkái alatt zárni szokta a szobája ajtaját, ez esetben azonban elfeledkezett róla, emiatt történt, ami történt, és így ismerhettük meg őt, és feleségét, no meg a cseppet sem könnyen zavarba jövő gyerekeit. Az eset után rengetegen keresték őket, egy időre el is vonultak a nyilvánosság elől, próbálva kicselezni a hatalmas érdeklődést.
Mikor azonban már éppen lecsengeni látszott a kínos malőr, és a Robert Kelly nevére indított keresések is visszaestek szinte a nullára, a férfi egy újabb interjút adott a BBC-nek, melyben bemutatja a világnak a családját, és végül kiderül, hogy az ázsiai nő valóban a felesége, aki nem mellesleg jógatanár. Az alábbi szűk két és fél perc jelenleg a BBC online oldalának legnézettebb videója. A második helyezett pedig a Kelly népszerűségét meghozó első videó.
Ez itt lent pedig egy bejelentkezés a Wall Street Journalnak, és mindent megér az a pillanat, amikor "This is my life, man!" felkiáltással felpattan az asztaltól, és házi papucsában elcsoszog az ajtóig, hogy kinyissa azt a dörömbölő gyerekeknek. A videó végén egy pillanatra még azt is gondoljuk, hogy komikus névrokona aggódhat a munkájáért, ha Kelly és a családja így folytatja tovább.
Otthonról dolgozni nem mindig könnyű, különösen, ha az embernek közönsége van, bár ilyen messzire még senki sem jutott egy kis bakival. A tizenöt perc hírnév után pedig a professzor is hitelesen tud tovább dolgozni.
Szinte még alig hevertük ki a De miért? korszakot, máris itt egy újabb gyöngyszem, amelynek kapcsán beszélgethetünk arról, mire való a reklám, mi a marketing célja, illetve mi számít jónak egy ilyen dinamikusan változó szakmában.
A CBA új reklámszpotja csak harminc másodperc, de a grandiózus látvány, a színek sokasága és a szokatlan kameraállás már az első pillanatoktól kezdve leköti a nézőt, és mire felocsúdnánk a rengeteg ingertől, hopp, vége is az egésznek. A perspektíva és a megközelítés annyira új, hogy eszünkbe sem juthat, hogy bármi is pusztán csak a véletlen műve ebben a harminc másodpercben. (Vagy mégis?)
A steril reklámkörnyezethez szokott szemünk számára szokatlan a látvány, hiszen kiket látunk nap mint nap reklámokban szerepelni? Valótlanul makulátlan embereket, fehér blúzban bolognai mártást kavaró mosolygó anyukákat és kötött pulcsiban rohangáló borostás, ráncolt homlokú férfiakat.
Kasszás Erzsi egészen más. A készítők meg sem próbálták a színész(?) testi adottságait halványítani, sőt, mintha minden jel arra mutatna, hogy még kerekítettek is rajta. Mi lehetett ezzel a céljuk? Hogy magunkhoz közelebb érezzük. Ez sikerült is, de nem a fenti ok miatt, ellenben a közeli vágóképek elérik a kellő hatást, az ember hátrahőköl.
És most beszéljünk egy kicsit a szerencsétlen névválasztásról is. Tény, hogy a Pénztáros Erzsi elég hosszú, és énekelve is béna, de a Kasszás erősen áthallásos a szó negatív értelmében.
Erzsi lelkes, mindene a munkája, imád élni, és ez látszik is rajta. A videó harminc másodpercében annyi a lendület, mint óceánban az esőcsepp, a közvetlen stílus pedig odaszögez bennünket a kanapéra. És máris sikerült önmagamnak ellentmondani. Mert bár a reklámokban tökéletesen hideg és valószínűtlenül irreális bábukat látunk, Erzsi a másik véglet, valahol középen van a valóság.
És valljuk be, talán még zavarba is jönnénk, ha a munkából hazafelé a boltba térve egy fellelkesülten pörgő, dalolászó személy szolgálna ki. Erről jut eszembe Hajós András eme mondata a Dalfutárból:
Szerintem azt kéne csinálni, hogy nagyon sok nyugtatót a Palya Beába beletolunk...
Az általános közvélemény a kommentek és a megjelent cikkek fényében meglehetősen negatívan fogadta a reklámszpotot, bár kíváncsi lennék, hogy a CBA mögött sejlő(?) politikai hátteret figyelmen kívül hagyva hogyan reagált volna ugyanerre a reklámra a nagyközönség.
A CBA-t mindenesetre nem tántorította el a kedvezőtlen miliő, újabb szokatlan fegyverrel álltak elő, Erzsi válaszol címen:
A találgatások is egyből beindultak: vajon előre tudták, milyen felhördülés lesz a kampány kapcsán és rögtön le is forgatták az összes többi részt? Vagy annyira profik, hogy ismét előkapták a színészt és minimális utómunkával elkészítettek egy két perces anyagot? Az igazság odaát van, a szemünknek nem hihetünk, talán ki sem fog derülni, mi is történt valójában.
Az újabb szpot lényege a humorban rejlene, no meg a magabiztosságban, hiszen Erzsiről lepereg a kritika, és ismét szintet lépve, a közvetlenség hegyormáról (Édeseim, Drágám, stb.) mint a cséplőhenger, ontja ránk a frappánsnál frappánsabb válaszokat.
Korunk Hócipője, a mémgyár is beindult, elárasztották a YouTube-ot is a kreatívabbnál kreatívabb kritikák, ami meg Erzsit illeti, nem lehet eldönteni, hogy annyi rossz, hogy az már jó, vagy annyira jó, hogy az már rossz.
Olyan esetben, amikor egy konkrét (bármely) áruházlánc brandépítés céljából indít reklámot, az elsődleges célkitűzés a márka iránti bizalom kiépítése vagy növelése. A kívánt cél eléréséhez használt eszközök sok mindent eldöntenek. Egy távolságtartóbb képi megjelenítés kétségkívül nem jár az Erzsiéhez hasonló médiazajjal, azonban kockázatvállalással lehet nagyot szakítani és nagyot bukni is.
Az eredmény minősíti az adott kampányt. Jelen esetben a kérdés az, hogy a nagyon magabiztos, a kritikákat jól tűrő és azoknak ellenálló, kockázatvállaló anyag előrelendítette-e a cég elfogadását - különös tekintettel a már említett politikai felhang és ellenszenv fényében, avagy aláásta az eddigi billegő állványzatot is.
Vannak persze további kérdések is: hogyan viszonyulnak vajon az üzletláncban dolgozó emberek a reklám által közvetített életfelfogáshoz? Lesznek-e további anyagok is mindannyiunk örömére? Igaz az, hogy a negatív reklám is reklám? Sőt, az a jó reklám? Komolyan gondolták ezt, vagy csak médiahack az egész? Tudja-e a színész valójában függetleníteni magát az őt érő kritikáktól? És miért éri meg ez neki?
Egy biztos: mindenki erről beszél, mindenki erről ír. Ez természetesen még nem jelenti azt, hogy célt ért a kampány.
Egyre nehezebb jó minőségű, adalékanyag mentes kenyeret kapni, ennek köszönhetően viszont egyre többen vannak, akik vagy megfizetik a kézműves kenyerek árát, vagy maguk is házi sütögetésbe kezdenek saját otthonukban. A kenyérkészítés remek móka, kitűnő agytisztító tevékenység, nem is beszélve arról, hogy a kezünkkel való alkotás örömével ajándékoz meg bennünket. No, meg ellenállhatatlan illattal, ropogós héjjal, és nem utolsó sorban gazdag, tartalmas bélzettel.
Az idáig vezető út azonban számos kisebb-nagyobb döccenővel van kikövezve. A mi generációnk már azt sem láthatta, ahogy a nagy- esetleg dédszülei hetente egy napot a kenyérsütésnek szenteltek, viszont itt van nekünk újkorszaki barátunk, az internet és a YouTube, melyek segítéségével bárki profi házi pékké képezheti magát. Miután számtalan videót megnéztem és rengeteg szakmai, valamint gasztroblog leírását elolvastam, teljesen meggyőződtem róla, hogy a házi kenyérsütés olyan dolog, ami semmiképpen sem maradhat ki az életemből.
Sokan gyakran a könnyebb utat választják, és bolti élesztővel kezdenek kenyeret sütni. Az élesztő azonban teljes kiőrlésű lisztekkel nem igazán működik, az ilyen módon készült kenyerek morzsálódnak és könnyen kiszáradnak, nagyban csökkentve ezáltal a termék élvezeti értékét.
Ezért aki igazán minőségi kenyeret szeretne fogyasztani, előbb-utóbb a kovásznál fog kikötni. Első ránézésre a kovásszal való sütés nem tűnik egyszerű és kifizetődő dolognak, azonban egy próbát mindenképp megér. És akit nem fognak megriasztani az esetleges kezdeti kudarcok, hamar függővé válhat. A kovász ugyanis erősen addiktív cucc.
Persze, legyünk őszinték, minden függőségnek megvannak a maga árnyoldalai. A kovászos kenyér sütésének is. Ezek legtöbbször a gyakorlatlanságból adódnak, így idővel teljesen kiküszöbölhetőek lehetnek.
Én egy hónapja kezdtem kovásszal dolgozni, ha jól számolom, azóta tíz kenyeret sütöttem. Ebben a posztban az azóta felgyűlt gyakorlati tapasztalataimat osztom meg veletek.
Lássuk hát, melyek a házi kenyérsütés sarkalatos pontjai!
Kovász
Van, aki háziállathoz, mások egyenesen egy gyerekhez hasonlítják. Tény, a kovász érzékeny lélekkel bír, folyamatos törődést igényel, cserébe meghálálja a befektetett energiát. A gyerekekkel ellentétben azonban a kovász nem repül ki a családi fészekből, hanem akár életünk végéig is velünk maradhat, ha fáradtságot nem kímélve naponta gondoskodunk róla. Én Limara leírása alapján készítettem el magamnak a saját kovászomat. Ha túltesszük magunkat azon, hogy több napig csak öntögetjük le a lefolyón a kovász felét, a nehezén már túl is leszünk! Bevallom, nekem ez volt a legkeményebb része a dolognak.
Jó minőségű liszt
Magas sikértartalmú lisztet használjunk! Próbáljunk ki többféle kenyérlisztet, de keverhetjük is a különféle gabonákból készült őrleményeket. Látni fogjuk, hogy mindannyiszor más eredmény mosolyog ki ránk a sütőből.
Idő
Ahhoz, hogy a kovásszal készült házi kenyerünk tökéletesen sikerüljön, vagy legalábbis megközelítse azt, időre van szükség. A hosszú kelesztés során a kovász megteszi a kívánt hatást és olyan gluténszerkezetet alakít ki, amelyet egyetlen bolti péktermék sem ad vissza. A kézműves kenyérsütés nem hétköznapi dolog, ráérős hétvégeken viszont a legelfoglaltabbak is nekiállhatnak.
Autolízis
Nem mindent keverünk össze azonnal. Először csak az átszitált liszthez adjuk hozzá a langyos vizet, hogy a gabonatöret megszívja magát teljesen. A só és a kovász ugyanis egészen más kémiai folyamatokat fog majd elindítani a tésztánkban. Szóval először csak a liszt és a víz, majd 30 perc pihentetés.
Csapkodd és hajtogasd!
Miután összeállt a tésztánk, legalább 15 percig csapkodnunk kell. Legalábbis ajánlott. Ez idő alatt alakul a szerkezete, gluténháló szerveződik a kezünk alatt, és levegő jut a tésztánkba. Dédanyáink addig dagasztottak, míg csöpögni kezdett a padlás, de szerintem bőven elég a negyed óra. Hajtogatásra itt egy példa:
Felejtsd el a lisztet!
A csapkodáshoz és hajtogatáshoz nem használhatunk lisztet. Bármilyen nedves és ragadós is a tésztánk, ellen kell állnunk a kísértésnek, és nem nyúlhatunk a liszthez! Minden hajtogatással és csapkodással egyre kezelhetőbb lesz a tésztánk, pont úgy, mint a gyerekek esetében... Ja, nem. Mégsem. Ha markába próbál ragadni a kétségbeesés a tészta ragadóssága miatt, inkább vizezd be nagyon picit az ujjaidat, meglátod, elég lesz!
Olaj
A tésztát az első kelesztéskor vékonyan kiolajozott edénybe tegyük. Ahogy kel a kenyerünk, úgy tolja fel maga előtt az olajat, és védi meg önmagát a leragadástól.
Gőz
Az egyik legfontosabb dolog. Gőz nélkül a kenyerünk a legnagyobb jóindulattal is csak egy kövér diszkosznak nevezhető. Gondoskodjunk gőzről sütés közben! Használjunk olyan edényt, amelynek van teteje, a legjobb az öntöttvas lábos.
Ez kiborító!
Mielőtt óvatosan a sütőedényünkbe borítanánk a szépen megkelt tésztát, ügyeljünk arra, hogy a tenyerünkhöz ne tudjon hozzáragadni. Lisztezzük be a kezünket, és mikor borítjuk ki a kelesztő tálból a tésztát, nyúljunk alá, és tartsuk a tenyerünkkel, nehogy túl erősen huppanjon bele a lábosba!
Az én kovászos kenyér receptem - vagyis a kenyér, ahogyan én készítem
Hozzávalók:
40 dkg kenyérliszt
10 dkg teljes kiőrlésű tönkölybúza liszt
280 ml langyos víz
20 dkg aktív kovász
2 csapott teáskanál só
2 teáskanál olaj
A sütést megelőző nap gondoskodjunk arról, hogy megfelelő kovász álljon rendelkezésünkre! Ha folyamatosan etetjük, akkor elég csak a szokásos liszt- és vízmennyiséget hozzákevernünk. Ha már több napja nem etettük, vagy éppen a hűtőből vesszük elő, akkor erre a sütést megelőző harmadik napon kerüljön sor. A lényeg: legyen friss, habzó, aktív kovászunk a sütés reggelén!
A sütés reggelén szitáljuk a robotgépünk üstjébe a lisztet, majd adagoljuk hozzá a langyos vizet. Dolgozzuk össze a géppel, majd hagyjuk a masszát pihenni 30 percig. Ezután adjuk hozzá a kovászt és ismét dolgozzuk szép simára. Látni fogjuk, hogy minél többet dolgozik vele a gép, annál rugalmasabb tésztát kapunk. Pár perc pihentetés után adjuk a kenyerünkhöz a sót, majd újra járassuk meg a gépünket. Ezután következik az olaj, majd újra a gépi dagasztás. Ekkorra már szép, egynemű tésztánk van fényes tapintással, sőt, már levegőbuborékokat is felfedezhetünk benne. Enyhén bevizezett kézzel vegyük ki a tésztánkat az üstből, és borítsuk tiszta munkalapra. Mindenképpen álljunk ellen a kísértésnek, és ne lisztezzük le a munkafelületünket! Inkább mindig használjunk minimális vizet. Jobb kezünkkel ragadjuk meg a tészta egyik oldalát és finoman csapjuk az asztalhoz. Mikor letennénk, a tészta kezünkben lévő részét hajtsuk rá arra, amit az előbb már odacsaptunk. Képzeljük el, mintha óra lenne! Amit az előbb letettünk, az van 6 óránál. Most fogjuk meg 3 óránál, és ismételjük meg a csapást-hajtogatást! Letesszük 6 óránál, aztán újra kezdjük 3 óránál. És ez így megy vagy 15 percig. Vicc nélkül. Percről perce változni fog a tészta állaga, egyre könnyebb lesz vele dolgozni. Ha mégis nagyon ragadna, vizezzük meg az ujjainkat, de tényleg csak nagyon finoman, illetve használjunk troksert vagy spatulyát, amivel könnyedén fel tudjuk venni az esetlegesen leragadt darabokat.
Fedjük le egy edénnyel a tésztát, és hagyjuk 15 percig pihenni. Ezután elkezdhetjük a hajtogatást. Fogjuk meg 6 óránál a tésztát, picit nyújtsuk meg egy keskeny téglalap alakra, (segít nekünk, hogy a másik vége tapad az asztalhoz), majd hajtsuk vissza a tésztára annak a kétharmadáig. Erre jön a tészta felső, eddig ragadós fele. Ezután 3 óránál fogjuk meg a tésztát, kicsit megint megnyújtjuk, felhajtjuk a feléig, a másik felét pedig ennek a tetejére hajtjuk. Picit cipóvá formázzuk úgy, hogy a tenyerünk élével magunk felé húzzuk, miközben forgatjuk. Lefedve hagyjuk 30 percig pihenni, majd megismételjük a hajtogatást és pihentetést. Összesen 4 alkalommal hajtogassuk meg.
Ezután következik a tészta első kelesztése. Egy vékonyan kiolajozott kelesztőtálba áthelyezzük, majd attól függően, mennyi időnk van, pihenni hagyjuk. Én beteszem másnap reggelig a hűtőbe. Ha erre mégsincs lehetőségem, akkor is pihentetem legalább 5 órát. Ezalatt gyönyörűen összeér a tészta. Másnap reggel, mikor felkelek, kiveszem a hűtőből, hagyom szobahőmérsékleten melegedni 20 percig. Ezután még egyszer, utoljára meghajtogatom a fentiek szerint. Letakarva hagyom pihenni 1 órát.
Ekkor formázom meg a kenyeret. Az ujjaimmal óvatosan téglalappá lapítom, de ügyelek rá, hogy a levegőt ne nyomjam ki belőle teljesen. Gondolatban hosszában és széltében is húzok egy felezővonalat. Megfogom a tészta egyik sarkát, behajtom a képzeletbeli felező vonalig, és ugyanezt megteszem a többi sarokkal is. Egy rombusz formát kapunk. Behajtom a 3 és 9 óránál lévő újonnan kialakult sarkait is. Ezután elkezdem 6 óránál feltekerni. Ha ezzel készen vagyok, cipóvá gömbölyítem a tésztámat úgy, hogy a tenyerem élével magam felé húzom, miközben forgatom.
A kenyérsütésnél fokozottan igaz, hogy gyakorlat teszi a mestert. Sokkal bonyolultabb leírni a formázást menetét, mint megcsinálni azt, de pár alkalom után teljesen kézre áll majd a dolog! Érdemes sok-sok videót megnézni és gyakorolni, mert a kenyér, amit az erőfeszítésünk eredményez, bőven kárpótol bennünket!
Én ezután a már korábban használt gyengén olajozott kelesztőtálba teszem újra a tésztát, és lefedve hagyom két órát kelni. A tészta alja kerül a tálban felülre, onnan fogjuk majd nagyon finoman kiborítani a sütőlábosunkba. Másfél óra múlva bemelegítem a sütőt alsó-felső programon 230 fokra. Én egy fedővel rendelkező egyszerű zománcozott lábosban sütöm a kenyeret, ezt is a beteszem a sütőbe, hogy együtt melegedjenek fel. Fél óra múlva kiveszem a lábost, óvatosan leemelem a tetejét, majd a kenyeret egy előkészített sütőpapírra borítom, a teteje kerül alulra. Egy bevizezett késsel bemetszem a tészta tetejét, majd a sütőpapír segítségével beemelem a lábosba. Visszateszem a forró fedőt, és az egészet beemelem a sütőbe. Fedővel együtt sütöm 30 percig 230 fokon. Ezután nagyon óvatosan leveszem róla a fedőt, és tovább sütöm 200 fokon, míg kellően barna nem lesz. Ha már úgy érzem, hogy készen van, kiemelem a lábosból, és az alját is szemügyre veszem. Ha valóban elkészült, egy rácsra teszem hűlni. csak két óra elteltével vágom meg.
Természetesen ahány ház, annyi kenyér! Sok próbálkozás után az ember kitapasztalja, hogy melyik verzió és elkészítési forma a legoptimálisabb számára. Ebben a videóban például Dragomán György mutatja meg, ő hogyan készíti a kenyerét. Elárulom, jóval egyszerűbben, mint én:
A drónok köztünk élnek és ma már számos - hasznos és kevésbé hasznos - feladatot bízunk ezekre a pilóta nélküli repülő kütyükre. Csak pár példa: esküvői fotók, életmentő gyógyszerszállítmány, eltűnt személy felkutatása, és igen, bármily meglepő, szőrtelenítés.
Szó szerint új távlatokat nyitnak meg a drónok számunkra, olyan magasságokba képesek költséghatékonyan eljutni, ahova mindeddig csak nagy tervezések és még nagyobb anyagi- valamint eszközráfordítással tudtunk. Nehezen megközelíthető helyekre küldhetjük őket, és velük végeztethetjük el a piszkos munkát is.
Szállítás, kutatás, erdőgazdaság
Az elmúlt egy-két évben több nemzetközi vállalat is jelezte, hogy szeretnék a drónokat mint szállítóeszközöket beépíteni a működésükbe: az Amazon és a Google is már beszélt arról, hogy használnának távirányítású légi járműveket csomagkiszállításokhoz. Idén júniusban jelentette be pl. a DHL is, hogy végére ért a Parcelcopter elnevezésű, saját fejlesztésű drónjuk három hónapig tartó próbaüzemmódja. Ez idő alatt a gép 130 csomagleadást és felvételt teljesített szélsőséges időjárási körülmények között is.
Ebben a videóban a Top Gear-ből megismert Jeremy Clarkson áradozik arról, milyen szuper dolog drónnal érkezett csomagot kapni:
Az Egyesült Királyságban Devonban és Cornwallban a rendőrség már kísérletezik drónok bevetésével eltűnt személyek utáni kutatások során, illetve közlekedési balesetek esetén is hasznosítani tudják a könnyedén magasba irányítható szerkezetet.
Afrika nemzeti parkjaiban pedig spanyol mérnökök által kifejlesztett drónokat használnak orrszarvúkra vadászó orvlövészek felkutatására.
Művészet, életmentés, tudósítás
A fényképeszek számára izgalmas kihívást jelent egy újabb dimenzió, a magasság beépítése is a munkájukba. Hosszas próbálkozás és gyakorlás után lenyűgöző felvételeket készítenek - akár esküvői fotózás keretein belül is.
Sőt, a szakmában már versenyt is indítottak a legújabb trendnek megfelelően: drónokkal készített képeket versenyeztetett idén is a Dronestagram nevű online oldal. A hivatásos fényképészekből álló szakmai zsűri Természet és vadvilág kategóriában ezt a képet hozta ki győztesnek:
A drónoknak szerencsére nem csak a szépérzékünk veheti hasznát, emberéletek mentésére is alkalmazzák már a pilóta nélküli légi járműveket pl. Ruandában. A Szilícium-völgyben tevékenykedő Zipline nevű robotokat gyártó cég a ruandai kormánnyal együttműködve dolgozott azon a modellen, amely ma már könnyedén képes a legelzártabb területekre is életmentő gyógyszerszállítmányt eljuttatni. A Zip-nek nevezett akkumulátorral tölthető járművek képesek 1,5 kg-os csomagokat is kiszállítani 120 km-es távolságban. A Zipline szerint az eddigi 15 órás kiszállítási idő mindössze 15 percesre redukálódhat, és idén júliusban már sürgősségi vérszállításra is használni kezdik a Zip-eket.
A média által használt drónfelvételek számos - többek között etikai - kérdést vetnek fel, a három BBC riportert például ilyen felvételek készítése miatt hallgattak ki, miután a davosi Világgazdasági Fórumon hatósági engedélyek nélkül használtak drónokat.
Szőrtelenítés, jótékonykodás, vadászat
A Huffington Post újságírója egy kanadai férfi szőrtelenítési kalandjait mutatja be, izgalmas kihívás, meg kell hagyni, bár kétségkívül olcsóbb, ha kozmetikushoz fordul az ember fia vagy lánya. Kíváncsian várjuk az első foghúzós videót is, melyben a fogtündér szerepét egy drón játssza el.
Az ohio-i Tom Davis idősek otthonában élő vagy hospice ellátásban részesülő emberek számára készít drónfelvételeket. Elmondása szerint a szolgáltatást igénybe vevő idősek gyakran gyermekkoruk meghatározó helyeiről, vagy vágyott, ámde sosem látott tájakról szeretnének videókat nézni. A felvételeket a gondozottak élő képben látják, vagyis közben irányíthatják a drónt, merre menjen.
Nem csak vadvédelemre, de vadászatok alkalmával is használják a távirányítású légi járműveket. Ki-ki döntse el maga, melyiket támogatja.
Veszély
A feledhetetlen pillanatok mellett veszélyeseket is köszönhetünk korunk legújabb vívmányának. A British Airways egyik - éppen Londonban leszálláshoz készülődő - gépéhez került veszélyesen közel egy drón, számos más helyzetben pedig etikai vétséget követtek el pilóta nélküli légi járművekkel. A BBC egyik riportja az alábbi drónhasználati szabályozásokat foglalja össze:
Ennek értelmében a drónnak mindig az irányítója látótávolságában kell maradnia, nem repülhet 122 méter fölé, az irányítótól 500 méternél tovább nem távolodhat el, és csak szabad terülten használható (épületektől, járművektől, emberektől legalább 50 méteres távolságban).
Javier Perez ecuadori grafikus minimalista stílusban, pár ceruzavonással ad új értelmet a leghétköznapibb dolgoknak.
Instagram oldalán évekkel ezelőtt kísérletezésbe kezdett, minden nap töltött fel egy újabb alkotást, melyet olyan apróságok inspiráltak, mint például egy szem szőlő vagy éppen a fürdőkád dugója. Kedves és újszerű rajzaival rövid idő alatt népes rajongótáborra tett szert, kompozíciói az egész világot bejárták.
Szerencsére Instagram oldala azóta is folyamatosan frissül, a fiatal művész frissen reagál a világ eseményeire, legutóbbi munkáinak egyike a Brexit-re válaszol, egy másik rajzát a Pixar új animációs filmje, a Szenilla nyomában inspirálta, de készített egy portrét Frida Kahlo születésnapjára is.
Javier Pérez (@cintascotch) által közzétett fénykép,
Semmi nem vész kárba, mindent tovább lehet gondolni:
Egy szem szőlő:
Ha pedig minden szem szőlő elfogyott, ideje megpihenni:
Transzfúzió:
Paletta:
Vagy tengeralattjáró?
Egy kis nyári szójáték:
Mandarin:
A gyerekeknek egy Oreo az egész világot jelenti?
Elhúzza a nótádat:
Nem csak vidám alkotások szerepelnek Javier Perez oldalán, és nem csak a követői részére készít kompozíciókat, ez a kép például egy németországi pályázatalkalmából született, üzenete pedig az, hogy a verbális bántalmazás ugyanúgy fáj, mint a fizikai. Persze mindez teljesen egyértelmű a nadrágszíj miatt, ugye?
Hány szelfit készítesz egy nap? Legalább hármat? És posztolod is őket? Akut szelfitiszed van.
Vagy nem. Minden kiderül a bejegyzés végére.
Két nappal ezelőtt látott napvilágot egy pár másodperces videó, amit Adele veronai koncertjén rögzítettek. A történet nagyjából annyi, hogy az énekesnő megkérte egyik rajongóját, kapcsolja ki a mobilját és ne videózza a koncertet tovább, hiszen ő ott van, teljes valójában és életnagyságban, inkább élvezze a zenét élőben, így is vannak odakint olyanok, akik már sehogy sem jutottak be a koncert helyszínére.
A videóból több dologra is fény derül.Egyrészt: az olaszok meglehetősen jól értenek angolul, ugyanis elég kicsi reakcióidő elteltével törtek ki hangos nevetésben és ovációban afölötti örömükben, amit az énekes mondott. Másrészt: az előadók egy részét nagyon is zavarja, hogy emberi arcok helyett mindenféle technikai eszközök merednek rájuk, miközben ők azon fáradoznak, hogy szórakoztassák a jelenlévőket. Harmadrészt: mindannyian lemaradtunk volna erről a kis mementóról, ha nincs minimum még egy rajongó, aki épp videóra veszi Adele kis monológját. A helyzet abszurditása, ugye.
Ma már nincs koncert mobiltenger nélkül. Ma már nem az a zavaró, ha egy nálad magasabb ember mögé jutott hely neked anyák napján, és emiatt folyamatosan helyezkedned kell, hogy lássad gyöngyszemed révedező tekintetét míg elmondja az orgonaágát. Sokkal inkább az, ha egy nagymama egy extrém nagy tabletet maga elé tartva kitakarja előled az egész eseményt. Kénytelen vagy a fogadat szívva a tablet közvetítését nézni, miközben azt motyogod magad elé némán, Legalább ne remegne ennyire a keze...
Miért cseréltük fel az élő eseményeken való részvételt gyenge minőségű felvételekre? Miben reménykedünk, amikor ahelyett, hogy minden porcikánkkal kiélveznénk a borsos áron megvásárolt élményt, feladjuk a felhőtlen szórakozás örömét és egy csomó (be)mozgóképet készítünk? Az emberek többsége abban egyetért, hogy egészen más élmény egy eseményen részt venni, és megint más ugyanaz az esemény DVD-ről lejátszva. Akkor miért készítünk gyenge minőségű "DVD"-ket magunknak?
A The Guardian cikke szerint a nyaralásaink során is inkább csak betárazzuk az élményeket, a szemünk helyett az okostelefonunkat használjuk. Klikkre klikk, kattra katt, és van ezer meg ezer fotónk a világ híres épületeiről, szobrairól, tájairól, de nem vesszük a fáradtságot, hogy szabad szemmel, közelről is szemügyre vegyük őket, megcsodáljuk az apró részleteket, olyasmiket fedezzünk fel, amiről a művészeti és utazási könyvek nem tesznek említést.
Kép: John Kellerman/Alamy
Rana Dasgupta, a cikk írója mindezt azzal magyarázza, hogy az eredeti műalkotásokhoz képest a róluk készült fényképeknek van egy óriási előnyük: haza tudjuk vinni őket. A mieink. Birtokolni tudjuk őket. És ez végleges.
Persze senki sem gondolja komolyan, hogy az összes utazási képet és koncertfelvételt aztán hideg, téli éjszakákon a végtelenségig fogjuk nézegetni. (Bár, szerény vélemény szerint nincs is jobb program egy latyakos, ködös novemberi estén, mint a kanapéra kucorodva házi mozikat nézni kakaós csiga majszolása közben. Bocs, gyerekeim vannak.)
Dasgupta véleménye szerint a mai materialista világunkban a - hagyományos értelemben vett - memóriánk már nem elég biztosíték számunkra. Az emberi érzékelést át kell ültetnünk embertelen memóriába ahhoz, hogy elhiggyük róla, valójában, tényleg megtörtént.
Ha nem digitalizáltad, meg sem történt.
A cikkíró még messzebbre megy, mikor azt mondja, élményeink digitalizálásával tulajdonképpen saját gyászjelentésünket dokumentáljuk. Írása szerint a digitális technika robbanásszerű fejlődése és a személyes élmények értékvesztése kölcsönösen befolyásolták egymást, így nem róható pusztán a technikai forradalom számlájára mindaz, ami napjainkban történik. Ha jobban élnénk az életünket - áll a cikkben - fel sem merülne bennünk, hogy bárkit is érdekelhet a tény, hogy csokitortát ebédeltünk, nem is beszélve a tárgyi bizonyítékról, vagyis nem tennénk ki a kirakatba a mindennapjainkat. Elődeink, akik megélték az életüket, nem tulajdonítottak kiemelt jelentőséget ilyen triviális hétköznapi dolgoknak, egészen a halálig, amikor viszont nagyon is fontos, hogy legyen, aki megeleveníti a korábbi személyes élményeket emlékezés által.
Dasgupta véleménye, miszerint a Facebook oldalunk a saját gyászjelentésünk, és pusztán akkor nyer értelmet, ha eltávozásunk után emlékezteti a többi embert arra, hogy igen, valóban léteztünk, valóban csokitortát ettünk ebédre, hisz itt a bizonyíték egy életlen képen, meglehetősen egyedi és az olvasó számára kellemetlen. Ha nem értünk egyet vele, egyenesen felháborító.
A legújabb, mindannyiunk számára jól ismert jelenség a szelfi, mikor önmagunkat fotózzuk különböző fontos és kevésbé fontos élethelyzetekben. Az okostelefonok elterjedésével már bárki számára elérhetővé vált a lehetőség, hogy külső segítségkérés nélkül (Bocs, lefotóznál, ahogy itt állok a Lánchíd előtt?) saját ízlése szerint örökítse meg a kívánt pillanatokat. Az a tény, hogy ezt utána publikáljuk is, illetve hogy erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy tökéletesítsük a technikánkat, nagyon kíváncsivá tette a pszichológusokat: vajon a szelfiket posztoló emberek nárcisztikus és pszichopata személyiségek, vagy "csak" tárgyiasítják önmagukat, ami összhangban állna Dasgupta fentebb kifejtett véleményével, esetleg mindkettő.
Az Amerikai Pszichológiai Társaság még nevet is adott az újhullámos divatnak, ki nem találnátok: szelfitis. Helyes, ugye? A definíciójuk pedig a következő: az a megszállott, ellenállhatatlan vágy, hogy önmagunkról fényképet készítsünk, és ezt ki is posztoljuk a közösségi média valamely felületén, azzal a céllal, hogy ettől majd növekszik az önbecsülésünk. A Társaság egyenesen betegségként kezeli a szelfizést, és három különböző stádiumát különbözteti meg:
Határeset: Ha készítesz legalább három szelfit egy nap, de nem posztolod őket.
Akut eset: Ha legalább három szelfit készítesz egy nap, és közzé is teszed őket.
Krónikus eset: Ha egész nap gyötör a vágy és legalább hat szelfit készítesz és posztolsz.
Na jó, ez csak vicc, ami bejárta a világhálót, de a kellő hatás elérése után a Társaság cáfoltaaz állítást, miszerint betegségként kezelnék a "szelfitist".
Viszont a Lifehack cikke egy 19 éves brit tini esetét hozza elő példaként, aki a "krónikus kategóriába" esett, napjai minden percét az töltötte ki, hogy a legtökéletesebb szelfit lője magáról, hónapokig nem hagyta el a lakását, és vészesen lefogyott, végül mikor ez nem sikerült neki, öngyilkossággal próbálkozott. A médiában folyamatosan hallhatunk ehhez hasonló híreket, sajnos nem minden esetben végződik jól a történet. Számos szakember hívja fel a szelfizés és a mobilfüggőség veszélyeire a figyelmet.
Szóval mielőtt posztolnál magadról még egy szelfit, kattints, és töltsd ki a PsychCentral tesztjét! Megtudhatod, hogy nárcisztikus személy vagy-e. Izgalmas, nem?
Több év terméketlenség, egy végzetes koraszülés és egy meghiúsult örökbefogadás után Banks és Lacey Ferris olyat tettek, ami mindenkit meglepett.
A fiatal pár évek óta vágyott arra, hogy végre babaillattal és gyerekkacajjal teljen meg az otthonuk. Hamar kiderült azonban, hogy ez a kívánságuk nem fog egyszerűen megvalósulni. Évekig próbálkoztak, de hiába. Amikor végre Lacey teherbe esett, hatalmas örömmel készült a kis jövevény fogadására az egész család. Sajnos a szülés a terhesség 20. hetében váratlanul és megállíthatatlanul megindult, és Poppy kislányuk pár napos küzdelem után meghalt.
Ferrisék ekkor úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak egy olyan gyermeket, akit a szülei nem vállalnak. Hosszas procedúra után felvették a kapcsolatot egy várandós nővel, aki le akart mondani a gyerekéről, nyomon követték a terhességét, a szülés után viszont a szülőanya megváltoztatta korábbi nyilatkozatát és mégis ragaszkodott a gyermekéhez.
Miután talpra álltak az újabb csalódást követően, Banks és Lacey eldöntötték, hogy a továbbiakban titokban tartják az örökbefogadási procedúrával járó információkat a családjuk elől, hiszen nem csak kettejük számára volt megrázó élmény a majdnem örökbefogadott gyermek elvesztése, hanem a leendő nagyszülőknek, nagybácsiknak, nagynéniknek is.
Így történhetett, hogy rajtuk kívül senki sem tudta, mi zajlik mindennapjaik hátterében. Vagy inkább ki. Amikor végre kezükbe vehették a már hivatalosan is adoptált gyermeküket, Finley-t, útnak indultak, hogy bemutassák a család minden tagjának.
Lacey fogta a kisbabát, Banks a kamerát, és szépen bekopogtattak minden közeli és távoli családtaghoz. A mit sem sejtő rokonság pedig nagy hitetlenkedve, de persze a legnagyobb örömmel és meglepődéssel ujjongott az oly régóta várt csöppségnek.
A videó felkerült a YouTube-ra is, elárasztotta a világhálót, röstellem is, hogy csak pár nap késéssel került ide, a Faliújságra.
