Itt minden szubjektív

A ketrecbe zárt fiú és egyéb borzalmak

2015/11/17. - írta: BDominika

Mikor lassan 12 éve kiderült, hogy álmunk valóra vált és hamarosan szülők leszünk, nagyon boldogok voltunk. És mikor az is kiderült, hogy egy hét alatt mínusz kilenc kiló után talán én is megmaradok*, már látszott is rajtunk az öröm. 

Bár akkor még csak 23 éves voltam, láttam már életemben gyereket, még csecsemőt is, tudtam, hogyan kell bepelenkázni, megetetni, fürdetésre azért nem vállalkoztam volna, de azt gondoltam, kb. alkalmas vagyok egy újszülött gondozására. Reméltem, hogy minden rendben lesz. Azonban mivel meglehetősen alapos ember vagyok, szeretek utánajárni a dolgoknak. Szerettem volna a lehető legjobban csinálni ezt a vissza nem fordítható és egyszeri, megismételhetetlen eseményt: felnevelni a lányunkat. Hogy boldog ember legyen.

Bújtam a gyereknevelésről és csecsemőgondozásról szóló könyveket, olvasgattam a neten fórumokat, aztán félve mertem csak magamnak bevallani, hogy kezdek összezavarodni. Gondolom, sejtitek is, miért. Minél több információ birtokában van az ember, sokszor annál nehezebben dönt. Az élet pedig tele van olyan dolgokkal, ami az egyiknek tetszik, a másiknak nem. Az Egyik meg van róla győződve, sőt, tudja, hogy az a jó, ahogyan ő gondolja, és mindenki más sarlatán, máglyára való boszorkány, a helyzet komikuma viszont egyértelműen az, hogy a Másik ember ugyanezt gondolja Egyikről. Most menjenek mindketten máglyára? A világért se! Képzeljétek el, tűz sem kellene, ahogy egymásra néznek, már attól repkednének a szikrák...

Volt viszont valami, ami nagyjából megnyugtatott. Valami kellemes, meleg érzés a hasam és az eszem tájékán. 

Aztán megszületett a lányunk**, és ha lehet, még több kérdésünk lett. Már pedig lehet, mint a mellékelt ábra mutatta. A szűk családomban még az évezred előtti módszerek domináltak, amikkel semennyire sem tudtam azonosulni, folyton jelzett a vészjelzőm, ott, a hasamnál, meg az eszemnél. De főleg, a kislányom szájából. Onnan viszont nagyon hangosan. 

Így aztán tovább olvastam, tovább kérdezősködtem, tovább fórumoztam, és továbbra is figyeltük a lányunkat. Ez utóbbi segített mindig. Meg az a fura érzés a hasamnál meg az eszemnél. Az ösztön. 

Most, három gyerek után nem tudok olyan könyvet mondani, amire konkrétan emlékeznék, hogy ennyit adott volna, mint ez, amit ma olvastam ki. Pedig sokat olvastam. Nekem különösen Ranschburg tanár úr stílusa, alázata és kedvessége jött be leginkább, arra nagyon odafigyeltem, amit ő mondott. Persze másnap simán belefutottam egy olyan forrásba, ami épp a szöges ellentétét állította annak, amiket a tanár úr mondott. Ahogy az lenni szokott. 

Napokkal ezelőtt kezembe került Bruce D. Perry könyve: A ketrecbe zárt fiú (és más történetek egy gyermekpszichiáter jegyzetfüzetéből). Félve kezdtem hozzá, mert eléggé megcsömörlöttem a tutimegmondó pszichológiai témájú könyvekből. Viszont pár oldal után már tudtam, ez most más.

Na, és ebből a könyvből én sokkal többet tanultam arról, hogy mi kell egy gyereknek, mint a többi előzőleg olvasott gyerekneveléses könyvből. 

termek772.jpg

Az okos ember más hibájából tanul, mondják, és ebben nagy igazság van. Sokszor többet tanulhatunk abból, ha elmondják, mi NEM vezet semmi jóra, mit NE csináljunk, mitől NEM lesz egy csecsemő egészséges lelkületű felnőtt, mintha a különböző pátyolgatási vitákat próbálnánk logikailag kielemezni.

Perry egy amerikai gyermekpszichiáter, emellett agykutatásban is tevékenykedik, és több esete révén mutatja be nekünk, hogyan, mitől lehet félrecsúszni a gyereknevelésben.

Példái extrémnek számítanak, hiszen nem sűrűn hallunk arról, hogy egy négy hetes csecsemőt egész napokra egyedül hagy az édesanyja, mert egész egyszerűen nem tud vele mit kezdeni, de olyat se, hogy a gyermek gyámságával megbízott felnőtt ketrecbe teszi a kisfiút a kutyái mellé. Attól még ilyen esetek előfordulhatnak, sőt. És egy ilyen eset sem kevés. Egy ilyen eset is egy emberi élet. Amely megismételhetetlen, és értékesebb mindennél, ami ezen a világmindenségen található.

Ezek az extrém, számunkra talán felnagyítottnak tűnő példák, esetek azonban lekicsinyítve ott vannak a mindennapokban. Az elhanyagolás, a rideg nevelés, a tanulatlanság, az információhiány, a magány, vagy az, hogy maguk a szülők is ilyen körülmények között nőttek fel, és még ők sem lábaltak ki belőle, így aztán nem is működhet nálunk az az érzés a hasban, nem működnek a gyerekneveléshez szükséges alapvető ösztöneik.

Perry stílusa hasonló Irvin D. Yalom könyveinek stílusához, ő is egy-egy eseten keresztül tanít és magyaráz. Leginkább az tetszett ebben a mostani könyvben, hogy laikusok számára is érthetően és megemészthetően avat be az agyműködés bonyolult folyamataiba. A szakmaiság és a közérthetőség között nagyszerűen egyensúlyoz, mindent többször elmond, illusztrál, visszaemlékeztet. 

Jó lenne, ha ezt a könyvet mindenki elolvasná, aki valaha is gyerekek közelébe kerül. Akár szülőként, akár gondozóként, akár távoli rokonként, vagy pedagógusként. 

De mondok még mást is! A könyv olvasója nem csak arra kaphat választ, hogy mit hogyan és hogyan ne csináljon a gyereke életében, de arra is, hogy mi, miért történt az ő saját életében. 

 

* senkit ne tévesszen meg a terhességi vészes hányás mesebeli álneve, miszerint reggeli rosszullét. Fenéket!

** szüléskor még mindig nem voltam a terhesség előtti súlyomnál

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://faliuujsag.blog.hu/api/trackback/id/tr398086776

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.