Hamarosan itt a karácsonyi készülődés és a várakozás ideje.

És bár minden évben egyre hamarabb jelennek meg a télapófigurák és a karácsonyi díszítések az üzletekben, azért az adventi időszak még mindig 4 hétig tart. 

A gyerekek napról napra izgatottabbak, ajándéklistákat írnak, folyamatosan kívánságaikkal bombázzák a szüleiket, nem beszélve arról, hogy minden nap megkérdezik, hány nap van még karácsonyig. Az adventi naptár ötlete egyébként pontosan az erre a kérdésre adott válasz. Az 1900-as években egy Németországban élő kisfiú, Gerhard annyiszor kérdezte anyukájától, hogy mennyit kell még várni karácsonyig, hogy az anyukája kifundálta az adventi naptárat. Egy kartonlapba kivágott 24 kis ablakocskát, és azok elé tett egy-egy cukorkát. Kisfia pedig minden nap kinyithatott egy ablakot, és megehette az apró édességet. Később Gerhard már vállalkozóként kezdte gyártani a gyerekek számára készülő naptárakat.

Az adventi naptárnak azóta számtalan változata készült ötletesebbnél ötletesebb variációkban. Most összeszedtem néhányat, amelyet otthon is elkészíthetünk.

1. Csomagoljunk be 24 gyufás skatulyát, és ragasszuk azokat egy nagy méretű kartonra. Rejtsünk el bennük egy-egy apró csokoládét vagy cukorkát.

2. Én nyáron hazahoztam egy botot Ausztriából, nagyon kedves emlékeket őrzök róla, többek között "felvitt" sok meredek kaptatón, úgyhogy szerintem nem is érhetne nemesebb véget, mint hogy ráaggasszak 24 egyforma kis tasakot, benne apró meglepetésekkel (matrica, hajgumi, csatt, gumicukor, kinderfigura, stb.). Persze nálunk három gyerek van, úgyhogy lássuk is gyorsan a többi ötletet!

3. Muffintepsi! Ki gondolta volna! Gyurmaragasztót használva meg is óvhatjuk a károsodástól a tepsinket.

4. A következő naptár nagyon letisztult, nagyon egyszerű, éppen ezért hivatalosabb helyekre, vagy akár gyerek nélküli háztartásba is el tudom képzelni karácsonyváró dekorként.

5. Ezek a fenyőfák annyira egyszerűek, hogy akár nagyobb testvér is elkészítheti meglepetésként öccsének vagy húgának. Vagy, akár a szüleinek is! 

6. Ehhez már kicsit több kézügyességre van szükség, viszont nagyon mutatós, kedves megoldás. Több, különböző méretű kézzel készült házikóba is rejthetünk meglepetéseket.

7. Ki tud horgolni? Rajta, fonalra fel! 

8. Egyre elterjedtebb az az elgondolás is, miszerint ne csak kapjanak a gyerekek, hanem adjanak is. Adjanak a megunt játékaikból, idejükből, szeretetükből, figyelmükből. Kerülhetnek feladatok is az adventi naptárba! 

Pl. Keress pár játékot, amit már nem használsz, de még jó állapotúak, és vidd be szüleiddel a helyi gyerekkórházba!

Süss szombat reggel tojást az egész családnak!

Mosogass el!

Készítsetek madáretetőt!

Írj kézzel egy képeslapot egy távoli rokonodnak és add fel postán!

Hadd legyenek részesei a gyerekek is a karácsony igazi üzenetének!

9. Szintén nagyon egyszerű naptár, faágakra vászonzsákocskákat aggatunk. Kerülhetnek a zsákokba kézzel készített szaloncukrok vagy bonbonok is, de ha csak dekorációnak szánjuk, tömjük ki vattával vagy újságpapírral! Az ágak köré tekerhetünk kis fényfüzért is, garantált a meghitt hangulat!

10. Végül pedig egy szintén könnyen elkészíthető visszaszámláló naptár. A hóember orrát minden nap előrébb mozgathatjuk, így a gyerekek számára mérhetővé válik a még várakozással töltött idő. (A sablont megtaláljátok a poszt alján a forrásoknál!)

Képek:

http://myfrugaladventures.com/2014/11/20-advent-calendar-ideas-to-make-or-buy/

http://thewhoot.com.au/whoot-news/crafty-corner/christmas-ornament-free-crochet

http://thediydreamer.com/diy/wall-mounted-advent-calendar/

http://www.willowday.com/2012/11/winter-wonderland-advent-calender.html

https://www.pinterest.com/pin/446560119280840374/

http://samanthaleewalker.blogspot.hu/2012/11/snowman-advent-print-and-cut-tutorial.html?m=1

http://www.decouvrirdesign.com/tendances/diy-idees-pour-creer-un-calendrier-de-lavent-graphique-et-style/

http://www.muminthemadhouse.com/2014/11/11/alternative-advent-calender-24-acts-kindness-kids/

http://www.iheartnaptime.net/diy-advent-calendars/

Mikor lassan 12 éve kiderült, hogy álmunk valóra vált és hamarosan szülők leszünk, nagyon boldogok voltunk. És mikor az is kiderült, hogy egy hét alatt mínusz kilenc kiló után talán én is megmaradok*, már látszott is rajtunk az öröm. 

Bár akkor még csak 23 éves voltam, láttam már életemben gyereket, még csecsemőt is, tudtam, hogyan kell bepelenkázni, megetetni, fürdetésre azért nem vállalkoztam volna, de azt gondoltam, kb. alkalmas vagyok egy újszülött gondozására. Reméltem, hogy minden rendben lesz. Azonban mivel meglehetősen alapos ember vagyok, szeretek utánajárni a dolgoknak. Szerettem volna a lehető legjobban csinálni ezt a vissza nem fordítható és egyszeri, megismételhetetlen eseményt: felnevelni a lányunkat. Hogy boldog ember legyen.

Bújtam a gyereknevelésről és csecsemőgondozásról szóló könyveket, olvasgattam a neten fórumokat, aztán félve mertem csak magamnak bevallani, hogy kezdek összezavarodni. Gondolom, sejtitek is, miért. Minél több információ birtokában van az ember, sokszor annál nehezebben dönt. Az élet pedig tele van olyan dolgokkal, ami az egyiknek tetszik, a másiknak nem. Az Egyik meg van róla győződve, sőt, tudja, hogy az a jó, ahogyan ő gondolja, és mindenki más sarlatán, máglyára való boszorkány, a helyzet komikuma viszont egyértelműen az, hogy a Másik ember ugyanezt gondolja Egyikről. Most menjenek mindketten máglyára? A világért se! Képzeljétek el, tűz sem kellene, ahogy egymásra néznek, már attól repkednének a szikrák...

Volt viszont valami, ami nagyjából megnyugtatott. Valami kellemes, meleg érzés a hasam és az eszem tájékán. 

Aztán megszületett a lányunk**, és ha lehet, még több kérdésünk lett. Már pedig lehet, mint a mellékelt ábra mutatta. A szűk családomban még az évezred előtti módszerek domináltak, amikkel semennyire sem tudtam azonosulni, folyton jelzett a vészjelzőm, ott, a hasamnál, meg az eszemnél. De főleg, a kislányom szájából. Onnan viszont nagyon hangosan. 

Így aztán tovább olvastam, tovább kérdezősködtem, tovább fórumoztam, és továbbra is figyeltük a lányunkat. Ez utóbbi segített mindig. Meg az a fura érzés a hasamnál meg az eszemnél. Az ösztön. 

Most, három gyerek után nem tudok olyan könyvet mondani, amire konkrétan emlékeznék, hogy ennyit adott volna, mint ez, amit ma olvastam ki. Pedig sokat olvastam. Nekem különösen Ranschburg tanár úr stílusa, alázata és kedvessége jött be leginkább, arra nagyon odafigyeltem, amit ő mondott. Persze másnap simán belefutottam egy olyan forrásba, ami épp a szöges ellentétét állította annak, amiket a tanár úr mondott. Ahogy az lenni szokott. 

Napokkal ezelőtt kezembe került Bruce D. Perry könyve: A ketrecbe zárt fiú (és más történetek egy gyermekpszichiáter jegyzetfüzetéből). Félve kezdtem hozzá, mert eléggé megcsömörlöttem a tutimegmondó pszichológiai témájú könyvekből. Viszont pár oldal után már tudtam, ez most más.

Na, és ebből a könyvből én sokkal többet tanultam arról, hogy mi kell egy gyereknek, mint a többi előzőleg olvasott gyerekneveléses könyvből. 

Az okos ember más hibájából tanul, mondják, és ebben nagy igazság van. Sokszor többet tanulhatunk abból, ha elmondják, mi NEM vezet semmi jóra, mit NE csináljunk, mitől NEM lesz egy csecsemő egészséges lelkületű felnőtt, mintha a különböző pátyolgatási vitákat próbálnánk logikailag kielemezni.

Perry egy amerikai gyermekpszichiáter, emellett agykutatásban is tevékenykedik, és több esete révén mutatja be nekünk, hogyan, mitől lehet félrecsúszni a gyereknevelésben.

Példái extrémnek számítanak, hiszen nem sűrűn hallunk arról, hogy egy négy hetes csecsemőt egész napokra egyedül hagy az édesanyja, mert egész egyszerűen nem tud vele mit kezdeni, de olyat se, hogy a gyermek gyámságával megbízott felnőtt ketrecbe teszi a kisfiút a kutyái mellé. Attól még ilyen esetek előfordulhatnak, sőt. És egy ilyen eset sem kevés. Egy ilyen eset is egy emberi élet. Amely megismételhetetlen, és értékesebb mindennél, ami ezen a világmindenségen található.

Ezek az extrém, számunkra talán felnagyítottnak tűnő példák, esetek azonban lekicsinyítve ott vannak a mindennapokban. Az elhanyagolás, a rideg nevelés, a tanulatlanság, az információhiány, a magány, vagy az, hogy maguk a szülők is ilyen körülmények között nőttek fel, és még ők sem lábaltak ki belőle, így aztán nem is működhet nálunk az az érzés a hasban, nem működnek a gyerekneveléshez szükséges alapvető ösztöneik.

Perry stílusa hasonló Irvin D. Yalom könyveinek stílusához, ő is egy-egy eseten keresztül tanít és magyaráz. Leginkább az tetszett ebben a mostani könyvben, hogy laikusok számára is érthetően és megemészthetően avat be az agyműködés bonyolult folyamataiba. A szakmaiság és a közérthetőség között nagyszerűen egyensúlyoz, mindent többször elmond, illusztrál, visszaemlékeztet. 

Jó lenne, ha ezt a könyvet mindenki elolvasná, aki valaha is gyerekek közelébe kerül. Akár szülőként, akár gondozóként, akár távoli rokonként, vagy pedagógusként. 

De mondok még mást is! A könyv olvasója nem csak arra kaphat választ, hogy mit hogyan és hogyan ne csináljon a gyereke életében, de arra is, hogy mi, miért történt az ő saját életében. 

* senkit ne tévesszen meg a terhességi vészes hányás mesebeli álneve, miszerint reggeli rosszullét. Fenéket!

** szüléskor még mindig nem voltam a terhesség előtti súlyomnál